A nép gyermekei

"Nem vagyok celeb, értsétek már meg! Jó tudom, sikeres vagyok, meg pénz is csepeg innen-onnan, meg felismernek, ha éppen a plázában flangálok céltalanul, meg feltűnök néha a tévében, meg még autogramot is kérnek, szalvétára, wécében, csöcsre, de még egy darab kutyaszarra is adnom kellene, ha a helyzet megkívánná. De én ezt nem kértem magamnak, az emberek csinálnak belőlem céltáblát, egy ócska bábut, amit csak úgy kényükre-kedvükre ráncigálhatnak, ha úgy tartja kedvük.

Tudjátok, néhány évvel ezelőtt örültem neki, amikor leszólítottak az utcán, vagy mondtak egy-két biztató szót. Akkor még jó volt, most már inkább teher. Mert tudomásul kell vennem, hogy igenis, ismert ember vagyok. De nem én csináltam magamból sztárt (bár ezt a szót sem igazán szívlelem), hanem az emberek. Azok az emberek, akiknek egy része most legszívesebben leköpne, holott néhány éve még puszipajtások voltunk. Higgyétek el, ez egy ajándék, ami egyben átok is. Átok ül rajtam, mert felelősséggel tartozom a rajongóimnak. Már nem élhetek teljes életet, úgy mint régen, mert meg kell felelnem az embereknek. Nem turkálhatok az orromban a buszmegállóban, nem finghatok ott, ahol akarok, nem nézhetek úgy egy lányra, ahogy én akarok, mert lehet, hogy ő ma még kiskorú, én meg holnap pedofil vagyok az újságok címlapján. Nem alkothatok véleményt dolgokról, a világról, és a benne élő emberekről, holott én minden fórumon, újságban, közösségi portálon a közbeszéd tárgya vagyok-természetesen negatív értelemben.

Lehet, hogy egy-két dolgot máshogyan kellett volna csinálnom. Lehet, hogyha belenéznék a tükörbe, akkor legszívesebben szemen köpném magam. De 17-18 éves ifjú suhancként erre vágytam: pénz, csajok, siker. Ennyi. És persze élni tudni kell, de az élet kemény. Mert az emberek nem látják az értékes személyiséget a sztár külső mögött. Mert azt elismerem, hogy sztár vagyok, és vannak allűrjeim is, de ezeket bevallottam, megbűnhődtem értük. De azt is el kell ismerni, hogy abban jó vagyok, amit csinálok, de celeb semmiképp. Erre a titulusra sosem vágytam, de mégis rám aggatták. És most cipelem ezt a terhet a vállamon, pedig nem kértem. És nem csak én bűnhődöm, hanem a családom is, akiket ugyanúgy támadnak az emberek miattam. Bosszantó, és egyben ijesztő, hogy rettegnünk kell az emberektől. Embertársaimtól, egész pontosan.

De kérdem én, hogy Ti, akik bántotok engem, és mindenhol csak belém rúgtok, mit tettetek le az asztalra? Mitől vagytok különbek, jobbak, mint én? Csak azért aláztok, mert jól cseng a nevem, vagy azért, mert nekem sikerült megvalósítani az álmaimat? Innen üzenném, hogy szánalmasak vagytok. Akár a tévé előtt fikáztok, akár a hátam mögött a boltban, akár a monitor mögül, szánalmasak vagytok.

De tudjátok mit kívánok a rosszakaróimnak? Jön még kutyára kamion, és folytatom tovább amit elkezdtem!

Ui: rosszakaróim pedig tehetnek egy szívességet: kezdhetnek térdelni! :-)"

A héten Hugovics Gellért, azaz Gecsó a Fricska együttes frontembere volt az Élet és Rock magazin vendége. Vele beszélgettünk életről, rockról, sikerről, kudarcról, és más egyéb dolgokról.

Szia Gecsó, örülök, hogy itt vagy. Mesélj, mi a helyzet veled?

Hello! (ördögvillát mutat) Köszi jól vagyok, most minden frankó velem, csak kicsit korai időpont ez egy rockernek, érted. (hangosan röhög)

Na, sok kérdést akarok feltenni neked, főleg a zenekarról. Hogyan is született meg a Fricska együttes?

Tulajdonképpen minden a szakközépben kezdődött, egyik szünetben odajött hozzám a Béci haverom, aztán mondta, hogy menjek át délután hozzá. Aztán átmentem, és röhögve mutatott pár lapot, amin szövegek voltak, és dicsekedett vele, hogy ezeket ő írta, meg ha van kedvem, akkor csináljunk zenekart. Mondtam is neki, hogy ez kurvajó ötlet, meg a szövegek is tetszettek, úgyhogy megalakult a zenekar Béciéknél. Volt akkoriban egy másik jó haverom, a Jani, ő meg pont kapóra jött, mert lógott egy tank benzinnel, úgyhogy mondtam neki, hogy Janesz mától te vagy a dobosunk. Nézett rám bután, de utána mondta, hogy kurvajó ötlet. Úgyhogy nagyjából  kész is volt a zenekar, ha jól emlékszem 1995 márciusában, remélem nem mondok hülyeséget, rég volt. (nevet)

Nehéz volt a kezdés?

Húú, bazmeg, ne is mondd! (hangosan nevet) Semmi hangszerünk nem volt, de aztán egy komplett dobszerkót cseréltünk egy doboz cigiért, meg a Janesz nagybátyjának volt valami ócska elektromos gityója, aztán így nagy nehezen összeállt a dolog. Elmentünk a Béciékhez próbálni…(nevet). Gondolhatod, hogy mennyire szarok voltunk! De keményen gyakoroltunk, és egész nap a meglévő négy számunkat játszottuk. Jó volt.

Szüleid mit szóltak a zenéléshez?

Először kiröhögtek, aztán jól összevesztem velük, mert otthagytam a szakközepet. Akkor voltam 17 éves ha jól emlékszem, de valahogy éreztem belülről, hogy nekem ez kell, menni fog ez, csak csinálni kell, és így is lett.

Ti punk zenekarként indultatok ha jól tudom. Jól tudom?

Igen, bár erre azért annyira nem vagyok büszke. ’95-’96-ig Béci írta a szövegeket, aztán ő volt ilyen nagy punk. Néha össze is vesztünk, mert nekem nem annyira tetszettek azok a számok, amiket írt, de végül is a Hugyozd le a falat c. számunk a demo kaziról meghozta a sikert a városban, mindenki azt másolta egymásnak, úgyhogy befutottunk.

Hogy lett Fricska az együttes neve?

Tulajdonképpen nem a Fricska volt az első neve a zenekarnak, hanem a Katapult, ezt Béci javasolta, de nekem nem tetszett, úgyhogy elkezdtem törni a fejem, és végül úgy döntöttem, hogy legyen a nevünk Recska. (röhög) Úgy ám, nézett mindenki, de a lányoknak bejött. Aztán ’97-ben a szülinapi bulinkat a művházban tartottuk volna, de a szervező azt mondta, hogy gyerekek ilyen névvel itt nem léphettek fel. Gondolhatod, kurva ideges voltam, hogy nem játszhatunk, mert nem akartam csalódást okozni a rajongóinknak. De aztán isteni szerencsénk volt, mert odalépett hozzám egy srác vörös szemekkel, aztán szippantott valamit a markából, és mondta, hogy: “Hallod, figyelj. Ha nem játszhattok Recska néven, akkor legyen helyette Fricska” Nem tudta befejezni a mondatot, mert elájult, de attól a pillanattól kezdve ő volt az új gitáros a Fricskában.

Drogi bekerült, Béci meg ki…

Bécivel többször is összekaptunk, mert ugye ő ilyen nagy punk volt, meg ilyen idétlen szövegeket írt, én meg ugye velejéig rocker voltam, aztán nem tudtam összeegyeztetni a kettőt. Meg hát mondtam is neki, hogy a punk az szar, a rock meg jó, de nem értette szegény gyerek, hogy mit akarok mondani, aztán ’97-ben úgy döntöttem, hogy kirúgom a zenekarból, mert egyre nagyobb volt a feszkó közöttünk, így pedig nem lehetett normálisan dolgozni. Drogi meg egy istenadta tehetség volt, zeneileg sokkal képzettebb volt, mint Béci, így tudtam, hogy a hasznunkra fog válni a tagcsere, és így is lett.

Nehéz a témát kikerülni, de akkoriban a drog volt a meghatározó a zenekar életében, ugye?

Hát figyelj, mi erre az időszakra nagyon büszkék vagyunk. Miután Drogi belépett a zenekarba egy hét alatt megírtunk egy csomó számot, már csak a zenét kellett kitalálni, de szerencsére Drogi és Janesz a dobok mögött jó párost alkotott, meg persze én is tanulgattam basszerozni, úgyhogy ment minden, mint a karikacsapás. Szerencsénk is volt, mert Klecskó Imre az egyik nagy zenekiadó munkatársával összefutottunk az egyik bulink után, ahol az új számokat játszottuk, és mondta, hogy "Srácok, ezt ki kell adni CD-n, Magyarország ilyen rockot még nem baszott!" Úgyhogy bevonult a banda a stúdióba, és csinálgattuk a lemezt. Mondjuk kicsit lassan ment, mert néha nagyon szétcsúsztunk, de szerintem ez hozzátartozik ehhez a műfajhoz. Na, lényeg a lényeg, hogy 1998-ban megjelent az első albumunk, Rockot a népnek címmel, és végérvényesen bevonultunk a hazai rocktörténelembe.

Ezután már csak felfelé vezetett az út.

Pontosan. Hívtak fesztiválokra, mindenhova, és torokból üvöltötték a legnagyobb slágereinket, csak hogy egy párat emeljek ki: Falfehér por, Húsz centis szerelem, Égető tűz, Csík, és persze a Porban az igazság. Persze, bele lehet kötni, hogy csak a drogokról énekeltünk, de ez nem igaz, ezek a dalok többet rejtenek magukban. Ezek a szövegek az akkori életünk részei voltak, megtörtént esetek, mint példásul a Szobarock c. szám is. Aztán egy évre rá jött az újabb album, a Szakadás, amire sokan köpködtek, hogy elkurvultunk, de ez egyáltalán nem igaz, zeneileg ez az album sokkal jobbra sikeredett, mint a Rockot a népnek.

Aztán 2 év szünet.

Igen, muszáj volt szünetet tartani, mert nem hagyhattam, hogy kiégjünk, meg persze Droginak komoly problémái voltak a cuccal, nem nagyon bírt magával, úgyhogy mondtam, hogy álljunk le egy kicsit, pihenjünk. Meg én is elmentem az akkori barátnőm unszolására elvonóra, először még 1999 végén, utána meg 2001-ben, bár én Istenemre esküszöm, hogy nem voltam függő, bármikor le tudtam volna jönni a cuccról, ha akartam volna. De aztán 2001-ben beadtam a derekam, és megígértem neki, hogy leállok. Azóta sem toltam semmi komolyat. (kacsintva röhög)

A rövid szünet után újra egy nagylemezzel rukkoltatok elő 2002-ben.

Igen, a harmadik nagylemezünkön kurva sokat dolgoztunk, igazából 2001 óta csiszolgattuk a szövegeket, hogy tényleg üssenek a rímek, legyen meg tudod az a rock'n’roll érzés, amikor hallgatod a kocsiban, szóval sok meló volt vele. A címen is sokat gondolkodtunk, de végül a Keksz és szeksz mellett döntöttünk. A lemez szerencsére jól fogyott, és megválasztották az év albumának is. Utána rá egy évre kidobtunk egy Best off Fricskák lemezt, külön rajongói kérésre újrahangszereltünk néhány számot, meg rádobtunk 4 koncertfelvételt is. Szerencsére erre is volt igény.

2005-ig mintha eltűntetek volna.

Ááá, te most viccelsz? Turnéztunk, fesztiváloztunk, nem volt megállás. Időnk sajnos nem volt nagylemezzel előállni, de egy három dalt tartozó kislemezünk megjelent, ez volt a Kenderman. Angol nyelvű dalokat írtunk rá, de ez valamiért nem jött be a rajongóknak, úgyhogy dobtuk is fel a netre, ingyenesbe bárki letöltheti.

Ekkor már tudatosult benned, hogy a Fricska a legnépszerűbb hazai rockegyüttes?

Igen, ezt egyrészről érzi legbelül az ember, hogy jó amit csinál, másrészről a teltházas koncerteken amikor látod, hogy óvodástól a nyugdíjasig mindenki Fricska pólókban őrjöng, akkor tudatosul benned, hogy tényleg jók vagyunk, és jó amit csinálunk.

És ráadásul jött a 2007-es Aranyév is.

Aztán 2008-ben gyökeresen megváltozott a zenekar élete. Hogy tudtad feldolgozni a történteket?

Hát figyelj, én nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de láttam előre a bajt. Drogi nagyon mélyen volt, egyébként az utolsó időkben teljesen kifordult magából, be volt kattanva rendesen, úgyhogy meg sem lepődtem, amikor hívtak, hogy felakasztotta magát. Persze le voltam törve, de szerencsémre Drogi halála után pont 1 hónapra megválasztottak a 2008-es év legjobb dalszövegírójának, pont a Köszi Isten c. számmal, ami kurvára feldobott.

Azóta mik történtek veled? Hogy éli a napjait egy igazi rocker?

(nevet) Hát..semmi különös. Miután Drogit eltemettük, úgy döntöttem, hogy világot akarok látni, úgyhogy kimentem az USA-ba. Kicsit fel kellett töltődnöm, mert húzós volt az elmúlt 10 év, emellett szerettem volna fürödni a sikerben is egy kicsit. Emellett elkezdtem harcolni az illegális zeneletöltések ellen, amivel a zenészeket károsítják meg, úgyhogy ahol csak tehetem, felszólalok ebben az ügyben.

Lesz még Fricska lemez?

Remélem! (nevet) Dolgozgatom a szövegeken, majd csak lesz valami, mert rock nélkül nem maradhat a nép! (nevet)

Tudod Gusztikám, én mindig azt mondtam a kislánynak, hogy tanuljon, mert csak így lehet belőle valaki. Tanulni, tanulni, tanulni. Az én az apám is mindig ezt mondogatta amikor kis srác voltam, de tudod te is, hogy az más világ volt. Hiába akartam tanulni, dolgozni kellett. És dolgoztunk is egész nap, lapátoltuk a trágyát a disznók alól, csináltuk a kertet, perc nyugtunk nem volt. De a mostani gyerekeknek számtalan lehetőségük van. Lehet nyelvet tanulni. Mit nyelvet, nyelveket! Ki kell használni minden alkalmat a tanulásra.

A legfontosabb, hogy a gyerek ne LEGO darabokat meg babákat fogdosson, hanem könyveket, lehetőleg minél többet. Tisztelje és becsülje az írást, tanulja meg, hogy a könyv hatalom, annak értéke van. Azáltal Gusztikám, hogy szereti a könyveket, már a többi gyerek felett az áll az óvodában, és ez egyfajta magabiztosságot nyújt a gyermeknek. Ebben a szellemben neveltem kiskorától a kislányt. Hajtottam, hogy már az óvodában ő legyen a legjobb mindenben. Gyorsabban futott, jobban bújócskázott, szebben rajzolt, énekelt, táncikált, ügyesebb volt mindenkinél. Hogy miért? Mert okos volt, az értelem ott táncolt a kék szemeiben, míg a többi gyerek tekintetében csak idétlen rajzfilmfigurák gubbasztottak.

Már az általános iskola megkezdése előtt majdnem folyékonyan olvasott és írt a kislány, mert együtt megtanultuk. Forgattuk a könyveket, hogy minél biztosabban menjen az olvasás, és bizony néha ráütöttem a kicsi kezére is, ha nem volt olyan kerek az o betű. De megértette, hogy a tanulás nem ér semmit fegyelem nélkül, mert a kettő kiegészíti egymást, a kettő nem tud egymás nélkül létezni. Tudod Gusztikám, 6 évesen látszott, hogy tehetséges a lány, és ami a legfontosabb volt, hogy a többi gyerek alatta van. Láttam, hogy megéri törődni vele, időt és energiát nem kímélve minden délután kikérdeztem a leckét. Együtt tanultunk, olvastattam, ha elfáradt, akkor én olvastam neki, de a lényeg: az iskola volt az első. Megértette, hogy amíg a többi gyerek az idejét pazarolja felesleges dolgokkal, addig ő ott az asztal mögött a kis szobájában az életét építi. Mielőtt átkerült az általános iskola felső tagozatába, szépen belevertem abba az okos kis szivacs agyába, hogy diploma kell meg egyetem, úgyhogy még többet kell tanulni. De nem nagyon kellett már mondani, hogy tanuljon, mert tanult ő magától. Kitűnő volt a bizonyítványa végig, és mondanom sem kell, hogy büszke voltam rá. Tudod, egy apának nincs felemelőbb érzés annál, mint amikor a hús-vér gyermeke nevét emelik ki a tanulmányi eredményei miatt többi átlag diák közül. És ő 8 éven keresztül minden tanévzáró végén csak annyit mondott, hogy :”Köszönöm Apu”. Így ezt a mondatot, és akkor minden évben kicsordult egy könnycsepp a szememből, ott mindenki előtt, de nem tudtam magam szégyellni. Jutalomból, minden egyes évzáró végén az oklevekkel meg a virágokkal együtt berohantunk a városi fagyizóba, és olyan fagylaltot kérhetett magának a kislány, amilyet akart.

Nyáron sem volt megállás, a tanulás szórakozás, ha az ember jól csinálja. Márpedig ő jól csinálta. A tévé, a reklámok, a filmek, a zenék tabu témák voltak, de jó értelemben, mert nem hagyhattam, hogy úton a siker felé valami vagy valaki megrontsa, és elvegye tőle azt, amiért ő eddig a rövidke kis élete során megdolgozott. A szórakozás neki is ugyanúgy kijárt, mint a többi gyereknek, minden nyáron lementünk a Balatonra, meg megnéztük a 20-án a tűzijátékot. Vágott az esze, mint a friss penge, de azért négyszemközt belesuttogtam a fülébe, hogy akkor csinálja jól a dolgát, ha érzi, hogy ő dominál, őt nem lehet elnyomni vagy irányítani, mert ő nyomja el a tudásával a butább gyerekeket. És 14 évesen már tudta, hogy egy diploma szart sem egy olyan világban, ahol bármelyik buta gyerek összekaparhat egy ilyen papírt, és akkor ő, az eminens diáklány belesüllyed a nagy átlagba. Úgyhogy tanult tovább, és tovább, és a gimnázium lett a második apja.

Egy egész évet sínylődött abban a koszos gimnáziumban a buta gyerekek között, akik visszahúzták szegény kislányt, úgyhogy átírattam egy erősebbe, ahol a kölykök már csak egy kicsit voltak butábbak az enyémnél. De ott Gusztikám, megcsillant a tudása, a tehetsége mindenben. Mert kitűnő volt ott is, de tanult is böcsülettel, és felnéztek rá a tanárok is, akik egy idő után bábukká váltak. De ez így van jól a lányom esetében. Mondanom sem kell, hogy a nyelvvizsgák, emelt érettségik, és a szóbeli vizsgák nem gördítettek túl nagy akadályt a kislány felé, és akkor már rég tudta, hogy 2 diploma is kevés, ha nincs meg a doktori cím. Úgyhogy jogászpalánta lett belőle, már nem kell sok, hogy végezzen, és akkor végre elmondhatom mindenhol mindenkinek, hogy a nagy művem elkészült Gusztikám.

Na és a te lányoddal mi a harci helyzet?