Tudod Gusztikám, én mindig azt mondtam a kislánynak, hogy tanuljon, mert csak így lehet belőle valaki. Tanulni, tanulni, tanulni. Az én az apám is mindig ezt mondogatta amikor kis srác voltam, de tudod te is, hogy az más világ volt. Hiába akartam tanulni, dolgozni kellett. És dolgoztunk is egész nap, lapátoltuk a trágyát a disznók alól, csináltuk a kertet, perc nyugtunk nem volt. De a mostani gyerekeknek számtalan lehetőségük van. Lehet nyelvet tanulni. Mit nyelvet, nyelveket! Ki kell használni minden alkalmat a tanulásra.
A legfontosabb, hogy a gyerek ne LEGO darabokat meg babákat fogdosson, hanem könyveket, lehetőleg minél többet. Tisztelje és becsülje az írást, tanulja meg, hogy a könyv hatalom, annak értéke van. Azáltal Gusztikám, hogy szereti a könyveket, már a többi gyerek felett az áll az óvodában, és ez egyfajta magabiztosságot nyújt a gyermeknek. Ebben a szellemben neveltem kiskorától a kislányt. Hajtottam, hogy már az óvodában ő legyen a legjobb mindenben. Gyorsabban futott, jobban bújócskázott, szebben rajzolt, énekelt, táncikált, ügyesebb volt mindenkinél. Hogy miért? Mert okos volt, az értelem ott táncolt a kék szemeiben, míg a többi gyerek tekintetében csak idétlen rajzfilmfigurák gubbasztottak.
Már az általános iskola megkezdése előtt majdnem folyékonyan olvasott és írt a kislány, mert együtt megtanultuk. Forgattuk a könyveket, hogy minél biztosabban menjen az olvasás, és bizony néha ráütöttem a kicsi kezére is, ha nem volt olyan kerek az o betű. De megértette, hogy a tanulás nem ér semmit fegyelem nélkül, mert a kettő kiegészíti egymást, a kettő nem tud egymás nélkül létezni. Tudod Gusztikám, 6 évesen látszott, hogy tehetséges a lány, és ami a legfontosabb volt, hogy a többi gyerek alatta van. Láttam, hogy megéri törődni vele, időt és energiát nem kímélve minden délután kikérdeztem a leckét. Együtt tanultunk, olvastattam, ha elfáradt, akkor én olvastam neki, de a lényeg: az iskola volt az első. Megértette, hogy amíg a többi gyerek az idejét pazarolja felesleges dolgokkal, addig ő ott az asztal mögött a kis szobájában az életét építi. Mielőtt átkerült az általános iskola felső tagozatába, szépen belevertem abba az okos kis szivacs agyába, hogy diploma kell meg egyetem, úgyhogy még többet kell tanulni. De nem nagyon kellett már mondani, hogy tanuljon, mert tanult ő magától. Kitűnő volt a bizonyítványa végig, és mondanom sem kell, hogy büszke voltam rá. Tudod, egy apának nincs felemelőbb érzés annál, mint amikor a hús-vér gyermeke nevét emelik ki a tanulmányi eredményei miatt többi átlag diák közül. És ő 8 éven keresztül minden tanévzáró végén csak annyit mondott, hogy :”Köszönöm Apu”. Így ezt a mondatot, és akkor minden évben kicsordult egy könnycsepp a szememből, ott mindenki előtt, de nem tudtam magam szégyellni. Jutalomból, minden egyes évzáró végén az oklevekkel meg a virágokkal együtt berohantunk a városi fagyizóba, és olyan fagylaltot kérhetett magának a kislány, amilyet akart.
Nyáron sem volt megállás, a tanulás szórakozás, ha az ember jól csinálja. Márpedig ő jól csinálta. A tévé, a reklámok, a filmek, a zenék tabu témák voltak, de jó értelemben, mert nem hagyhattam, hogy úton a siker felé valami vagy valaki megrontsa, és elvegye tőle azt, amiért ő eddig a rövidke kis élete során megdolgozott. A szórakozás neki is ugyanúgy kijárt, mint a többi gyereknek, minden nyáron lementünk a Balatonra, meg megnéztük a 20-án a tűzijátékot. Vágott az esze, mint a friss penge, de azért négyszemközt belesuttogtam a fülébe, hogy akkor csinálja jól a dolgát, ha érzi, hogy ő dominál, őt nem lehet elnyomni vagy irányítani, mert ő nyomja el a tudásával a butább gyerekeket. És 14 évesen már tudta, hogy egy diploma szart sem egy olyan világban, ahol bármelyik buta gyerek összekaparhat egy ilyen papírt, és akkor ő, az eminens diáklány belesüllyed a nagy átlagba. Úgyhogy tanult tovább, és tovább, és a gimnázium lett a második apja.
Egy egész évet sínylődött abban a koszos gimnáziumban a buta gyerekek között, akik visszahúzták szegény kislányt, úgyhogy átírattam egy erősebbe, ahol a kölykök már csak egy kicsit voltak butábbak az enyémnél. De ott Gusztikám, megcsillant a tudása, a tehetsége mindenben. Mert kitűnő volt ott is, de tanult is böcsülettel, és felnéztek rá a tanárok is, akik egy idő után bábukká váltak. De ez így van jól a lányom esetében. Mondanom sem kell, hogy a nyelvvizsgák, emelt érettségik, és a szóbeli vizsgák nem gördítettek túl nagy akadályt a kislány felé, és akkor már rég tudta, hogy 2 diploma is kevés, ha nincs meg a doktori cím. Úgyhogy jogászpalánta lett belőle, már nem kell sok, hogy végezzen, és akkor végre elmondhatom mindenhol mindenkinek, hogy a nagy művem elkészült Gusztikám.
Na és a te lányoddal mi a harci helyzet?
